Pár forint igaz története

   Szorosabbra húzom magamon a pulóveremet, és a hidegtől berzenkedve állok a villamosmegállóban. A menetrned táblája alatt egy öreg néni ül egy rozoga sámlin, mellette fonott kosárban színes virágok. A néni mintás kék otthonkát visel, a hideg ellen egy kötött pulóvert terített magára, a fején fejkendő. Az arcán ezernyi ránc fut, vastag keretes, sokdioptriás szemüveget visel. Két kezében virágcsokrokat tart, azt kínálgatja a járókelőknek.A sarkon éppen akkor fordul be a villamos. Épp jókor, a hideg már egészen kikezdte az orromat. Hátrapillantok. "Ez a szegény néni is biztos fázik. Egészen olyan, mint a nagymamám." - fut át az agyamon a gondolat. Habozok. Zsebemben ott lapul a négyszáz forint, amiből puffasztott rizst és egy tábla csokit akartam venni magamnak. A villamos
csikorogva fékez, majd megáll. Egy pillanatra behunyom a szemem, majd odalépek a virágos nénihez.
 - Csókolom! Mennyiért tetszik adni a virágot?
 - Ötszáz forint egy csokor! Nézze csak meg, lelkem, milyen szépek! Lássa, kedves, ezeket a szép rozsdaszínűeket!
Egy csokor rozsdaszín őszirózsát nyújt felém. Halkan azt motyogom, hogy sajnos nincs nálam annyi. A néni szélesen mosolyog, szájában mindössze három fog árválkodik.
 - Mennyi van nálad?
 - Négyszáz forint. - kiveszem a zsebemből.
 - Ne búsulj, odaadja neked a néni annyiért is!
Markomba nyomja a virágokat, kosarába csúsztatja a pénzt, és mosolyogva végigmér.
 - Nekem is van ám egy unokám, szakasztott mint te! - zavartan fonom össze magam előtt a karjaimat, erre hirtelenjében nem tudok mit válaszolni. De a néni nem vár választ, kezébe vesz egy újabb csokrot, én meg gyorsan felszállok az épp begördülő villamosra.


***


"Örs Vezér tere, végállomás. Kérjük, hogy az állomás területén ne dohányozzanak! Köszönjük. Viszontlátásra" A tömeg sietve igyekszik a metrókocsi ajtajaihoz, lökdösődve nyomakszanak át rajta az emberek. Én a helyemen maradok, babrálok a hátizsákom fülével és magam elé meredve várom, hogy elfogyjanak az emberek. A metró vezetője kijön a fülkéből, majd egy nagy kulccsomót zörgetve bezárja maga mögött a kabin ajtaját. Zsebre vágja a kulcsokat, és kilép a peronra. Hátamra veszem a hátizsákot, és magam is utánaindulok. Nagy a tömeg, mindenki siet, beszél, vagy épp ellenkezőleg: egy fej-, vagy fülhallgató mögé bújik, és felhúzva a kapucniját, csöndben baktat.
Az egyik ellenőr meg akarja nézni a bérletemet. Előveszem a zsebemből az igazolványtartómat, és kinyitom. Kurtán biccent, majd int, hogy haladjak. Miközben becsukom, észreveszek egy ötvenforintost a diákom mögé csúszva. Kiveszem, és beteszem a zsebembe.
   Az aluljáró fehér kövezete csúszik a sok sártól, amit az emberek hordtak be a cipőikkel. Az egyik oldalon, a fal mellett egy öreg bácsi áll, bokáig érő, foltos posztókabátban, és mélyen arcba húzott sapkában. Két kezével a botját markolja, és egy Orbitrágós papírdobozt tart az ujjai közt. Egy húszforintos árválkodik benne. Az imént zsebembe csúsztatott ötvenesre gondolok, és gyorsan továbbmegyek. Amikor pár méterre eltávolodok tőle, lopva visszapillantok rá. Ugyanúgy áll ott, mint az előbb. Elszégyellem magam, és kicsit dühös is vagyok. "Ez a bácsi már ki tudja mióta áll itt ebben a hidegben, hogy valamivel kiegészítse azt a kevéske nyugdíját, amiből még éhenhalásra sem futja, én meg még ezt az ötven forintot is sajnálom tőle, amire semmi szükségem! Micsoda egy dög vagyok!"

Persze a szívem mélyén azért érzem, hogy ez nem teljesen igaz. De valami mégis van bennem, ami nem engedi hogy odalépjek a bácsihoz és odaadjam neki azt a vacak kis érmét. Félelem? Talán. De hát kitől félek?
   Hirtelen elhatározással sarkon fordulok, és visszasietek a bácsihoz. Még mindig ott áll. Ügyetlenül előveszem a zsebemből az ötvenforintost, és beteszem a rágósdobozba. Aztán vissza se nézve megfordulok és megyek.


***


   Beteszem magam mögött az ajtót, és a fogas alatt árválkodó otthoni papucsokra pillantok. Szerencsére még nincs itthon senki. Sietve levetkőzöm, és bemegyek a konyhába. A nénitől vett virágcsokrot még mindig a kezeim közt szorongatom. Leveszek a polcról egy kis vázát és megtöltöm vízzel. Az ebédlőasztalra helyezem, és beleteszem a csokrot. Elrendezem a virágokat, aztán visszamegyek az előszobába, vállamra veszem a táskát, és fölmegyek a szobámba tanulni. Időközben teljesen besötétedett.
Egy óra is eltelik, mire meghallom a bejárati ajtót nyílni, majd csukódni. Anya jött meg.
 - Ki van itthon? - kiált.
 - Csak én! - felelem.
 - Tanulsz, ugye?
 - Igen, mama!
A konyha ajtaja megnyikordul, felkattan a lámpa.
 - Te hoztad a virágot? - kérdezi anya.
Gombóc nő a torkomon, halkan válaszolok.
 - Igen. Egy öreg nénitől vettem a villamosmegállóban.
Nem válaszol. Nemsokára hallom, ahogy a léptei alatt recseg a lépcső. Belép a szobámba, odajön hozzám és ad egy puszit.
 - Nagyon szép a virág. És büszke vagyok hogy ilyen jószívű vagy. - mondja, majd megölel.
   Megkönnyebbülve szorítom magamhoz.

Vége

Oldal: Pár forint igaz története
Ordinary tales - hétköznapi mesék - © 2008 - 2024 - ordinary.hupont.hu

A weblap a HuPont.hu weblapszerkesztő használatával született. Tessék, itt egy weblapszerkesztő.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat